A budai vár épületei alatt többszintes barlang- és pincerendszer húzódik. Középkori és újkori okleveles emlékeink bizonyítják, hogy a budai polgárok egyik legfontosabb gazdasági tevékenysége a szőlőművelés és az ehhez kapcsolódó borkimérés volt. A sziklára alapozott házak nagyméretű pincéiben tárolták a boroshordókat és a hűtést igénylő élelmiszerkészletet. A pincék ezen kívül kiváló védelmet nyújtottak a lakosság számára ostromok és tűzvészek idején.
A lakóházak alatti pincerendszer általában három, néhol két részre tagolódott. A felső pince mindig épített, az oldalfalazata mészkő, boltozata a 13. században konzolokra támaszkodó síkfedésű, a 14-15. században pedig dongaboltozatos volt. Az utcákról széles faszerkezetű pincelejárók, hordógurítók vezettek a mélybe. A középső szint félig épített, félig természetes mészkő oldalfalú, kő- vagy téglaboltozatos építmény, az alsó szint pedig legtöbbször üreg volt. A pinceszintek általában az utcák alá is kihúzódtak. A legtöbb pincében megtalálhatók a mészkő sziklarendszer vizeit összegyűjtő tiszta vizű kutak.
A 18-19. század során - a Várhegy környéki szőlők kipusztulása miatt - a pincék elvesztették jelentőségüket. A legalsó szinten lévő mélypincék törmelék- és hulladéklerakó helyekké váltak, a túlfolyt kutak és a csepegő rétegvizek alámosták az épületek alapjait. A sziklapincék statikailag veszélyeztetni kezdték a házakat, az utcák és terek alá húzódva pedig állandó süllyedést, beszakadást okoztak. Ezért 1882-től 1886-ig a Fővárosi Mérnöki Hivatal Schubert Ignác városi mérnök vezetésével felmérte a Bécsi kapu tér és a Dísz tér között húzódó mintegy százhúsz sziklapincét.
1897 februárjában és márciusában a Szentháromság téren, a Mátyás-templom előtt beszakadt az úttest. A Budai Hírlap 1904. november 27-i számában a vári házak alatti sziklapincék rendkívül veszélyes állapotáról, többek közt a Tárnok utca 11. beszakadt padlójáról, az Országház utca 5-ös épület alján lévő hullámzó tó vizéről, a Dísz tér 6. számú ház alatt kiöntött kútról olvashatunk. Az állandó veszélyforrást jelentő vári mélypincék megmentésére csak 1932 és 1936 között került sor. A Magyar Barlangkutató Társulat Kadić Ottokár vezetésével komoly régészeti és geológiai eredményeket ért el a barlang pincék feltárásával. 1935. augusztus 17-én a Szentháromság utca 2. számú épület alatt megnyitották az első Barlangtani Múzeumot. Bemutatták a Szentháromság tér alatt feltárt üregeket, a felső pincehelyiségekbe vezető középkori feljáratokat. 1936-ban további két teremmel bővült a látogatható barlangrendszer. Ekkor alakították ki a jelenlegi Szentháromság utca 9. alatt az üregek feltárása és takarítása közben előkerült ember- és állatcsontokból a Várbarlang legmeghökkentőbb részét, a ma is megtekinthető "Csontkamrát".
A második világháború megakadályozta a teljes barlangrendszer kiépítését. 1943 májusában a főváros megszüntette a Barlangtani Múzeumot, hadi célokra lefoglalta a barlangot, majd a Szentháromság tér alatti területet összekötötte az Úri utca, Tárnok utca, Dísz tér és Országház utca alatt feltárt mélypincék sorával. Létrehozták a mintegy négy kilométer hosszú Nagylabirintust. A légoltalmi átalakítások során a Szentháromság utca és a Lovas út közötti szakaszon Sziklakórházat építettek ki. 1945-ben, a vár ostroma alatt több ezer katona és polgári személy talált menedéket a mélypincék üregeiben, helyiségeiben.
Az 1950-es években - a hidegháborús készülődés során - korszerű óvóhellyé építették át a teljes labirintust. Közművesítették, illetve felújították a csatornarendszert, fürdőszoba- és mellékhelyiség-csoportokat hoztak létre. 1961 és 1975 között újból látogatható volt a Nagylabirintus, felújították és megnyitották a Barlangtani Kiállítást és a Várbarlangot. 1975-ben pénzügyi nehézségek miatt azonban ismételten bezárták a mély pincerendszert. A barlangrendszer déli fele 1983 óta látogatható (Budavári Labirintus), az 1997-ben felújított középső részt pedig kizárólag csoportosan, idegenvezetéssel lehet megtekinteni.
