A település előzményei
A magyar középkor királyi székvárosai között Buda a legifjabb. A Várhegy fennsíkját koronázó erődítményt és az alatta a Duna partján elnyúló települést, vagyis Buda városát IV. Béla király (1235-1270) alapította a mongolok 1241-1242 során lezajlott támadása után, amely szinte az egész országot kifosztotta és romokba döntötte.
A letelepedésre kiváló adottságokat nyújtó természeti környezet azonban már az őskor óta ismert volt. A legkorábbi településnyomok a Duna partján a Vízivárosban mintegy 150 ezer évvel ezelőtti időből, a paleolitikumból származnak, a Várhegyen pedig a korai bronzkorban létesült az első erődített település. Később a kelta eraviscus törzs a meredek Gellérthegyen építette fel erődített telepét, amely törzsi központjukul szolgált. A kelták benépesítették a Gellérthegy alatti rév partját és a Várhegy keleti hegyoldalait is.
A római hódítók a Kr. u. 1. század elején a Dunáig nyomulva előre felismerték a hely jelentőségét: egyrészt ellenőrzésük alá vonták a kelta oppidumot, másrészt csapataik számára katonai táborokat emeltek a határ és a révek védelmére. A Várhegy északi lábánál a mai Víziváros sík területén épült fel már a hódítás idején vagy kissé utána egy segédcsapat tábor, amely ellenőrizte az itteni révet, másrészt szemmel tartotta a déli révnél lévő kelta települést is. A tábor kezdetben fából készült falait a 2. században szabályos négyzethálós utcarendbe sorolt kőépületekből álló település váltotta fel, amelyet egészen a 4. századig használtak.
A népvándorlás időszakában elnéptelenedett a táj, még a római épületek romjai sem vonzották megtelepedésre az egymást váltó népeket, és nem változott a helyzet a magyarság honfoglalása után sem. Kopár sziklás hegy volt csak a tanúja 1047-ben Szent Gellért mártírhalálának is, mikor a réven átmenni készülő csanádi püspök pogány lázadók kezébe került. A révek környéke megőrizte fontos szerepét, de a korai királyi központok, városkezdemények, Óbuda és a túlparti Pest területén alakultak ki. A budai szakaszon csupán ezen központok vonzáskörébe vont kisebb települések keletkeztek. Elsősorban a Pesttel szemközti Kisebb Pest, német telepeseinek nyelvén Kreinfeld (a későbbi Alhévíz) a Gellérthegy és Várhegy lábánál, továbbá Hévíz (a későbbi Felhévíz) a római romok közelében, a Várhegy északi oldalánál lévő révnél.
1241 áprilisában a Magyar Királyságba betört mongol seregek elfoglalták és felégették Pest (német nevén: Ofen) városát, a virágzó német hospes települést, majd a tél beköszöntével hasonló sorsra jutott a Duna túlpartján fekvő Buda (vagyis a későbbi Óbuda) vára, káptalanja és városa, a római romok közé települt korai királyi és egyházi központ is. A következő év tavaszán a nagykán váratlan halála miatt a tatárok kivonultak ugyan az országból, visszatérésükre azonban bármikor számítani lehetett. Ez indította a tatárok kezei közül megmenekült IV. Béla királyt arra, hogy várat építtessen a Pesttel szemben fekvő Várhegyen, és ideköltöztesse kiváltságaikkal együtt Pest német telepeseit.
Buda város alapítása és fejlődése
Castrum Novi Montis Pestiensis - a pesti Újhegy vára volt az egész középkoron át a hivatalos neve annak a településnek, amely a tatárok ellen épült mentsvárból hamarosan gyorsan fejlődő gazdasági központtá, szabad királyi várossá, állandó királyi székhellyé vált. Mi sem mutatja jobban az új központ hirtelen fejlődését, minthogy városelődeinek még nevét is megszerezte: magyarul Buda, németül Ofen ettől fogva mai napig a hegyre épült új város elnevezéséül szolgált.
A mongol fenyegetés árnyékában végzett városalapítás hosszú évszázadokra megszabta a város arculatát. Első lépésként felépültek a hegyet körülölelő városfalak a szabályos távolságokra elhelyezett tornyokkal, majd az így elkerített fennsíkon kijelölték az utcákat, kimérték a kiosztandó telkeket, és felépítették a plébániatemplomot (Nagyboldogasszony-templom) és egy kápolnát (Mária Magdolna-templom), a ferences és dominikánus kolostorokat, valamint középületeket (városháza, Kammerhof). Benépesült a hegy lábánál a Duna partja is Felhévíztől egészen Alhévízig (vagyis a mai Margit hídtól a Tabánig), hiszen a kereskedelem a réveken keresztül és magán a folyón áramlott.
Az alapítás idején a város polgárságának java része német volt, a vezető réteg kizárólag közülük került ki, mind a bíró (a kezdetektől 1347-ig várnagyi tisztséget is betöltő rektor), mind a tizenkét tagú tanács gazdag német polgárokból állott, akik elsősorban távolsági posztókereskedelemmel foglalkoztak. Mellettük a magyar polgárság száma és gazdasági súlya is messze alulmaradt. Kis létszámú zsidó közösség léte is kimutatható már a kezdetektől fogva.
Az alapítás után egyre gyarapodó város és persze a komoly erődítés magát a királyi udvart is hamarosan befogadta. A 13. század végétől már több országos jelentőségű gyűlést is itt tartottak, III. András, az utolsó Árpád-házi király pedig a budai ferences kolostort választotta temetkezési helyéül. A király városi szállásául ez idő tájt a németül Kammerhofnak nevezett máig feltáratlan épületegyüttes szolgált, amelynek nevéből arra is következtethetünk, hogy Visegrádhoz és más külföldi példákhoz hasonlóan a királyi pénzverés is itt folyt. A Kammerhof, vagy más néven régi királyi ház a város északkeleti sarkában emelkedett, és a városfalon külön kaputornya nyílott.
Az Árpád-ház kihalása után a trón utódlásáért vívott harcokban az erődített város fontos katonai szerepet játszott. Kezdetben szembeszegült a nápolyi Károly Róberttel, a későbbi királlyal és a cseh király fiát, Vencelt, majd a bajor Ottót támogatta. A makacs ellenállás odáig fajult, hogy 1304-ben a város papsága nemcsak Károly Róbertet, de még az őt támogató XI. Benedek pápát is kiközösítette. 1307-ben azonban Károly Róbert hívei elfoglalták a várost. A király ezután néhány évig többnyire itt tartózkodott, de 1312-ben előbb Temesvárra, majd 1323-tól az addig csupán erős váráról nevezetes Visegrádra költöztette udvarát. Bár az elkövetkező száz évben a város gazdasági jelentősége egyre növekedett, a királyi udvar csupán egy rövid időszakban 1347-1355 között, I. (Nagy) Lajos király nápolyi és litván hadjáratai idején tartózkodott újra Budán, feltehetően ekkor is a régi királyi házban, hiszen az 1340-es évek második felében Szent Márton tiszteletére itt építtetett a király kápolnát.
A 14. század végén a gazdag város kínálta előnyök végül is visszavonzották a királyi udvart hivatalaival együtt. Ez a 15. század elején jelentős változásokat okozott a település életében. Az 1370-es évek végétől I. (Nagy) Lajos király nagyszabású palotaépítkezésekbe kezdett, amelyet utóda I. (Luxemburg) Zsigmond még nagyobb léptékben kibővített. Lajos király 1381-ben eladományozta a Kammerhofot, Zsigmond király pedig 1408-ban végleg Budára költöztette udvarát és kormányhivatalait. Ettől kezdve a török megszállásig folyamatosan az új királyi várból irányították az országot. Ezzel párhuzamosan a város gazdasági hatalma mellé a társadalmi és politikai központból származó összes előny is társult. Egyre több egyházi és világi méltóság vásárolt magának házat, hogy az udvarnál zavartalanul intézhesse ügyeit, egyre több olyan kereskedő települt meg, akik az udvar luxusigényét és vásárlóerejét kielégíteni képesek voltak (az olasz kereskedőkről például már egész utcát neveztek el), az épületek egyre bővültek és szépültek, új templomokat és kápolnákat alapítottak (pl. Szent Zsigmond-prépostság, Garai-kápolna), a meglevőket pedig bővítették és korszerűsítették, a külvárosok terebélyesedtek.
A gazdasági fellendüléssel és az udvar beköltözésével együtt a magyar polgárság is egyre sokasodott és erősödött. A német és magyar nemzetiség közötti rivalizálás állandósuló joghatósági vitákhoz, végül 1439-ben zavargásokhoz vezetett. A feszültségeket azzal a tartósnak bizonyult reformmal oldották fel, hogy a továbbiakban a magyar és német polgárok hat-hat esküdtet választottak a tanácsba, bírót pedig évente felváltva állítottak, magyart és németet. A két közösség ezzel párhuzamosan egymástól függetlenítette és elhatárolta saját plébániáit is, a Nagyboldogasszony-templomnak, vagyis a németek plébániájának jelképes fősége alatt, a Mária Magdolna-templom és a váralján a Szent Péter mártír templom önálló plébániája lett a magyar polgároknak.
A középkor végén Buda lakossága - a királyi udvartartást is beszámítva - egyes becslések szerint körülbelül 13 500 főt számlált és ezzel a Magyar Királyság legnépesebb városának számított. (A szomszédos Pest és Óbuda városokkal, valamint Felhévíz és Szentfalva mezővárosokkal együtt alkotott agglomerációban összesen több, mint 20 ezer ember élt.) A polgárság leggazdagabb és legbefolyásosabb rétege általában távolsági kereskedelemmel foglalkozott. Az elsősorban dél-német városokkal - pl. Bécs, Regensburg, Nürnberg - szoros kapcsolatokat ápoló német kereskedők a ruházat legfontosabb alapanyagát jelentő posztó behozatalában játszottak vezető szerepet, de érdekeltségeik kiterjedtek a magyarországi nemesfém bányászatra is. A német lakosságnál jóval kisebb számú olasz kolónia tagjai főként az udvar és a nemesség luxusigényeit elégítették ki. Az udvari szállítás mellett mind a németek, mind az olaszok szakértelmüket a királyi udvarban, az ország pénzügyigazgatásában is kamatoztathatták. A magyar kereskedők legtehetősebbjei az ország külkereskedelmében jelentős szerepet játszó marhakivitellel foglalkoztak. A gazdag kereskedők mellett a polgárság zömét a kézművesek adták, akik a szakmáikat képviselő céhek szervezetei között végezték munkájukat. Buda a kézműves szakmák és a céhek számát tekintve is élen járt a magyarországi városok között, a fennmaradt adatok, mintegy 29 céhbe szervezett 79 foglalkozásról tudósítanak. Kereskedelem és kézművesség mellett azonban szinte minden polgárnak fontos jövedelme származott a város környéki szőlőbirtokokból. A budai határban szüretelt szőlőből készített bor igen jó minőségű volt, amelyet jó áron lehetett eladni. A városi lakosság szegényebbjeinek többségét a szőlőkben dolgozó napszámos kapás tette ki.
A Várnegyed házainak közel fele-harmada a későközépkorban már a királyi udvarban fontos szerepet betöltő vagy ott szolgálatot vállaló nemesek és egyháziak kezén volt. A polgároknak főként a tehetősebbjei éltek velük együtt, a kézművesek és a napszámosok, bérmunkások többsége kiszorult a Váraljára (a mai Vízivárosba). A Várnegyedben a polgárság nemzetiségének megfelelően elkülönült egymástól. A németek a hegy közepén, a város központjában, plébániatemplomuk és a piactér környékén laktak (kb. a mai Szentháromság utcától a Dísz térig terjedő rész). A magyarok az északi részt foglalták el, központjuk szintén a plébániatemplomuk melletti piactér (a mai Kapisztrán tér) volt. Az olaszok, a németek és magyarok között, főként a róluk elnevezett utcában (a mai Országház utca középtáján) éltek, a város zsidónegyedét pedig az északkeleti sarokban (a mai Táncsics Mihály utca) találjuk.
A kereskedelem változatos színtereken zajlott. A kereskedők (posztókereskedők, kalmárok, patikárusok) a piactéren elhelyezett üzleteikben árusítottak. A kézművesek általában házuk földszintjén elhelyezett műhelyeikben kínálták kész termékeiket. A piactereken mindennap be lehetett szerezni a napi táplálkozáshoz szükséges élelmiszereket a mészárszékekben, a pékeknél, illetve a gyümölcsös, zöldséges, baromfiárus, sajtos, és káposztás kofáknál. Fontosabb szerepet játszottak a hetente tartott piacok, szerdán a németek piacterén, szombaton pedig a magyar piactéren, amelyek szélesebb vásárló és eladó közönséget vonzottak. Országos jelentősége volt az évente két alkalommal, pünkösdkor és Kisasszony napján (Szűz Mária születésének ünnepe, szeptember 8.) megtartott vásároknak, amelyek két héten át tartottak a Duna partján található vásártéren.
