A budai Várhegy fennsíkját uraló erődítéssel övezett települést a mindennapos szóhasználat várnak nevezi (Várnegyed, budai vár, Budavár). Ha pontosan akarnánk kifejezni magunkat, valójában erődített városról kellene beszélnünk. A fogalmak keveredésének okát Buda mozgalmas történetében kereshetjük, amelynek során békés és háborúkkal teli évszázadok váltották egymást.
A Batu kán vezette pusztító erejű tatárjárás (1241-1242) után alapította meg IV. Béla király Pestújhegy várát, a castrum novi montis Pestiensis-t, a felégetett Pest 
városával szemközti lapos fennsíkú, meredek oldalú hegyen. Ide, a várnak tekintett, biztos menedéket nyújtó helyre telepítette át Pest város polgárságát a király, amivel létrehozta az egyik első magyarországi kőfalakkal erődített várost. Az elkövetkező háromszáz esztendő - a 14. század elejének trónharcait leszámítva - békében telt, a város falai ezért fokozatosan vesztettek jelentőségükből oly annyira, hogy a töröktől elszenvedett mohácsi vereség (1526) után senki sem gondolt arra, hogy a falak védelmében ellenálljon a szultán seregeinek, a lakosság és a királyi udvartartás a várost üresen hagyva fejvesztetten elmenekült. A város katonai jelentősége a Mohács utáni zavaros politikai helyzetben nőtt meg újra, Szapolyai János király 1530-ban Habsburg Ferdinánd király ellenében török segítséggel már sikeresen védelmezte meg Budát, majd a folyamatos fenyegetettség helyzetében székvárosát új védművekkel jelentősen megerősítette. Halála után, 1541-ben a szultán maga vette birtokba a várost, és tette az Oszmán Birodalom egyik legfontosabb határerődítményévé. Az oszmán uralom száznegyvenöt éve alatt a vár főparancsnokainak is számító budai pasák egyik legfontosabb feladata volt a most már újból várnak tekintett erődítmény folyamatos építése, karbantartása és fejlesztése. Sikeres tevékenységüket jelzi, hogy a keresztény seregek ötszöri sikertelen próbálkozása után csupán 1686-ban veszítették el heves küzdelemben uralmukat a vár felett. 
A visszafoglalt város azonban továbbra is megtartotta katonai jelentőségét, újra felépítették és modernizálták szétlőtt falait egészen a 18. század második feléig, amikorra már sem a magyarországi belpolitikai állapotok, sem a török fenyegetés nem indokolta az erőd további fenntartását. Ekkorra a várfalak és a katonaság egyre inkább a város polgári fejlődésének gátjává kezdtek válni. A csökkenő katonai jelenlét ellenére a magyar szabadságharc során 1849-ben Budavár újból fontos, bár ekkor már idejétmúlt szerephez jutott, ostroma több hétig késleltette a magyar honvédsereg előrenyomulását. A 19. század második felében a falak végleg elvesztették katonai jelentőségüket és megkezdődött az erődítések - elsősorban a kapuk és egyes bástyák - bontása is. A hely kiemelkedő védelmi jelentőségét jelzi mégis, hogy 1944-1945-ös ostroma során a Várhegyen és környezetében szűnt meg utolsóként a védők ellenállása, amely azonban a történeti városmag súlyos pusztulását okozta.
A IV. Béla által létrehozott erődítés falai a hegy teljes fennsíkját körülölelték, ahol lehetett mindenütt annak sziklás, meredek peremét követve. Ma már jól ismerjük ennek a legelső falnak egyes részleteit. A nyugati oldalon hosszú szakaszai kerültek elő a Tóth Árpád sétány alatt az 1960-as években. Megfigyelhető volt, hogy a falat szabályos távolságokra elhelyezett tornyok védték, amelyek közül nyolcat tártak fel ezen a szakaszon a Fehérvári kapuig. A kaputól délre a kiterjedt régészeti kutatásoknak köszönhetően ma már ismert a városfal teljes hossza egészen a későbbi királyi palota ún. Csonkatornyáig. Ezen a falszakaszon egy újabb félköríves, majd pedig a királyi palota előterében még másik két torony (megtekinthetők a palota ún. Hunyadi udvarán) került napvilágra. A nyugati oldalon a tornyokat kb. 65-70 méter távolságra helyezték el egymástól, és úgy tűnik, hogy váltakozva készítettek félköríves és négyzetes tornyokat. Az északi oldalon a Hadtörténeti Múzeum udvarán (ugyancsak megtekinthető), illetve az Állami Nyomda területén kerültek elő toronymaradványok, illetve már az Erdélyi bástya közelében egy másik torony részlete. A keleti, a folyó miatt védettebb oldalon csupán a várfal egyes szakaszai láttak napvilágot, ugyanakkor három egyházi épület szentélye is a várfalakhoz épült: a domonkos és a ferences kolostor, valamint valószínűleg a Boldogasszony-egyház, a németek plébániája (ma Mátyás-templom).
A kapuk elhelyezése ugyancsak tervszerűségre mutat. Két kapu nyílott egymással szemben a hegy elkeskenyedő déli részén felvezető völgyek torkolatánál közvetlenül a város piacterére, a későbbi Szent György piacra (ma Dísz tér). Keletre, a Duna felé a Szent János kapu (ma Vízi kapu), nyugatra, a szőlőhegyek és a Fehérvárra tartó országút felé pedig a Zsidó-kapu (ma Fehérvári kapu). A harmadik kapu a város északi falán a Szombathelyről, szintén piactérről nyíló Szombat kapu volt (ma Bécsi kapu), amely az esztergomi országútra vezetett. Oklevél emlékezik meg a Kammerhof mellett nyíló kapuról, azonkívül szintén csak írásos említésből ismert a nyilván dél felé nyíló kreinfeldi kapu, amelyet egyelőre nem tudunk helyhez kötni. A múlt században az összes kaput lebontották, régészeti feltárásuk pedig még nem történt meg. A fennmaradt ábrázolásokból és térképekből annyi állapítható meg, hogy a kapuk négyzetes alaprajzú tornyokon nyíltak, és a városfal képzeletbeli egyenes vonalától kissé beljebb, hátravonva helyezkedtek el, a falak visszakanyarodtak a kaputornyokhoz.
A fennsík hosszan elnyújtott háromszöget zárt be, ezért a sarkok külön erődítést igényeltek. Az északnyugati sarokban egy nagyméretű négyzetes torony részleteit tárták fel, de ez már egy későbbi középkori átépítés emléke, a városfalak eredeti lezárása ezen a ponton még nem ismert. Az északkeleti sarokban találjuk az ún. Kammerhofot, vagy ahogyan a latin nyelvű források emlegetik, a Régi királyi házat. 
A déli sarokban, a fennsík előreugró, sziklás nyúlványán emelkednek az István-torony maradványai, amelyek a későbbi királyi palotaépítkezések kiindulópontját jelentették. Érdekes megfigyelni, hogy mind a Kammerhof, mind az István-torony területe a fennsík peremén, annak egy-egy kiszögellésében, vagyis a városerőd szélén helyezkedik el, tehát fontos szempont volt felépítésük idején az egybeépültség mellett az elkülönültség, a függetlenség is. Mindkét szálláshely a dunai oldalon állt, és a falakon kívüli fontos városrészek fölött emelkedett, a Kammerhof a Szentpétermártír városrész és a Felhévízi rév felé nézett, míg az István-torony Alhévízre és annak révjére tekintett. Tehát mindkettő fontos útvonalakat (egyrészt a Duna, másrészt a rév forgalma) ellenőrzött, illetve vonzott magához. A városerőd szempontjából nézve mindkét szálláshely az erődítés egy-egy sarkán épült fel, így javítva ezen kényes pontokon a város védelmi képességeit.
Az elkészült erődítés igen nagy területet kerített körül, a falak hossza mintegy 3 km, amelyek 400 625 négyzetméter belső területet öveznek. Ezek a méretek jelentősen felülmúlják a korábbi ispáni várak méreteit. A nagy méretekhez társul, mint további jellegzetesség, a szabályos távolságokra elhelyezett és a fal elé kiugró tornyokból álló védelmi rendszer, amely a korabeli Magyarországon újdonságnak számított.
A most leírt városfalat hamarosan egy újabb külső fallal vették körül. Ennek maradványai jóval kevésbé feltártak, aminek az az oka, hogy ebből a falból alakították ki a 16. században az erőd kötőfalait. Így a későbbiekben ez a fal a számos ostromot követően rengeteg javításon esett át, és ma is ez képezi a legtöbb helyen a látható várfalak magját. Éppen ezért nehezen hozzáférhető, és módszeresen csak kevés helyen lehetett megkutatni. Legjobban ismert szakasza a nyugati oldalon a királyi palota előterétől a Fehérvári kapuig terjedő szakaszon található. Itt jól megfigyelhető volt, hogy a külső fal a belsőnél valamivel lejjebb, a hegy peremén, néha magát a hegyoldalt is megfaragva, támfalszerűen épült fel. Meglehetősen közel húzódik a belső falhoz, ezért a belső fal tornyai néhol szinte érintik a külső falat, ahol a falközben a folyamatos haladás lehetetlenné vált. A legkorábbi térképek tanúsága szerint ezt a falat bizonyos szakaszokon támpillérek is erősítették. Az eredeti falnak éppen két ilyen támpilléres rövid részlete áll szabadon ma, az egyik a Halászbástya, a másik pedig az Erdélyi bástya déli oldalánál, a többi szakaszon már vagy átépítették, vagy az újabb hozzáfalazások eltakarják szemünk elől. A külső fal építésének idejét a Szent György tér nyugati oldalán végzett legújabb kutatásokon sikerült meghatározni rétegtani megfigyelésekkel. Eszerint az Anjou-kor végén, a 14. század utolsó negyedében épült.
A tatár veszély, majd az Árpád-ház kihalása utáni belharcok elmúltával Buda katonai jelentősége lecsökkent, a 14. század folyamán az oklevelek egyre gyakrabban nevezik vár helyett városnak. A város déli végében az 1380-as és az 1420-as évek között felépült a hatalmas királyi palota körülvéve korszerű erődítményekkel, határozottan elkülönülve a várostól. A továbbiakban az írásos források a vár elnevezést a királyi palotára is alkalmazták. 
A városban ezzel éppen ellentétes folyamatnak lehetünk tanúi: mintha a városfalak egyre inkább vesztenének jelentőségükből. Mivel a lakóterület határai erősen korlátozottak voltak, hiszen a hegy a 13. században teljesen körbeépült, a lakásigények növekedtével a falakon belül minden lehetséges helyet igyekeztek kihasználni. A falak mellett elhelyezkedő telkek tulajdonosai ezt csak úgy tehették meg, hogy a külső városfal felé terjeszkedtek. Sok esetben a két fal közét beépítették, nem egyszer elbontva magukat a városfalakat is. Mind a nyugati, mind a keleti oldalon több ilyen telket ismerünk már a feltárásokból, egyesek ezek közül a későbbi látképeken is azonosíthatók. Az általában a telek teljes szélességét kitöltő hátsó bővítmények, magas több emeletes épületszárnyak voltak, általában támpillérekkel megtámogatva. Egyes esetekben ezek a bővítmények még a külső városfal vonalán is túl terjeszkedtek. Különösen a védett keleti oldalon tűnt el szinte a városfal a sokszoros átépítések folytán. A Szent János-kapu mindkét oldalán számos ilyen bővítményt figyelhetünk ma is meg egymáshoz elég közel. A hegyoldalon majorsági épületek álltak egészen a városfal közelében is. Nem véletlen tehát, hogy a város első látképén, a Hartman Schedel-féle Világkrónika metszetén, az amúgy meglehetősen sematikus és nehezen azonosítható városábrázolás semmiféle városfalat nem mutat a keleti oldalon. A nyugati oldal védelmét, úgy tűnik, fontosabbnak ítélték. A nyugati falat ábrázoló 1541-ben készült Schön-féle metszeten látható néhány olyan védelmi építmény, amely a 15. század végén vagy a 16. század elején épülhetett a városfalhoz. A metszeten jól látszik, hogy a Zsidó kapu belső kaputornya elé egy falszoros épült, feltehetően egy újabb kapuval, a kapu előtt pedig nagyméretű, négyzetes ágyútorony emelkedett. A kapu két oldalán is egy-egy ágyúlőrésekkel ellátott négyzetes torony látszik a külső fal előtt. Mindezen részletek feltárása még az elkövetkezendő régészeti kutatásokra vár.