A budai Duna-part királyi palota alatti szakasza a 15. század óta három részre oszlik. Jelen ismereteink szerint Zsigmond uralkodása (1387-1437) alatt épült meg a királyi palota erődítéseinek a Dunához lenyúló, hatalmas, udvarszerű része, a Keleti falszoros, amely az addig egybefüggő partot és a fölötte elterülő hegyoldalt mintegy kettévágta. A falszoros a parton elhaladó út- és folyamszakasz ellenőrzésén túl egyfajta gazdasági udvar szerepét is betöltötte: területén nagyméretű raktár- vagy fészerépület maradványait tárták fel - eddig csak részlegesen - a régészeti kutatások. A csaknem négyzet alaprajzú védmű délkeleti sarkához a középkor legvégén vagy a török kor legelején hatalmas kerek bástyát, a Vízi-rondellát építették hozzá. Ezt követően, immár bizonyosan a török korban, északkeleti sarkától vezettek le keletre, a Dunáig egy - középen kapuval áttört - védőfalat, melynek végére kisebb tornyot állítottak. (A toronytól még észak felé, a Dunával párhuzamosan is indult egy további falszakasz, védendő a mögötte lévő partszakaszt.) A falszorostól északra elhelyezkedő külvárosi rész a későbbiek során erősebben beépült, míg a déli részről - különösen a későközépkorra vonatkozóan - alig van adatunk. Az mindenesetre biztos, hogy a török korban valahol itt, kb. a mai tér déli harmadánál helyezkedett el a Pestre vezető hajóhíd hídfője, melyet a korszak végén még kisebb sáncmű is védett. Az 1684-es és 1686-os ostromokról készült látképek alapján feltehető, hogy az itteni hegyoldalon korábban különböző épületek is álltak, melyek azonban az ostrom következtében elpusztultak.

A visszafoglalás után a vár délkeleti sáncai alatt elterülő lejtő- és partrész még sokáig a védelmi zónához tartozott, s így nem került beépítésre - erre csak a parti út haladt végig. Kisebb házak épültek viszont már a barokk kor folyamán a falszoros keleti, dunai zárófala alá, pontosabban magához a zárófalhoz. A falszoros területén a barokk korban sokáig ágyúöntő műhelyek működtek - innen származik a terület máig használatos Öntőházudvar elnevezése. Kissé arrébb, a Vízi-rondella területén működött egy darabig a palotát ellátó vízmű, a rondellát azonban a korszak végén lebontották, s a rondella helyén épült fel az új vízmű épülete is. Közben - s ettől kezdve még inkább - azonban fokozatosan beépült az ettől délre eső partszakasz a hegy lábánál. Az itt állt különböző méretű házak, közöttük szállodák helyét tulajdonképpen a hegyoldalba vágva alakították ki, hátsó oldalukat hatalmas támfal biztosította. A mögöttük lévő hegyoldal védősáncainak helyére fokozatosan a királyi palota kertjei épültek ki. A kertek 1867 után kerültek hangsúlyozottan előtérbe, amikortól az uralkodói pár egyre sűrűbben látogatott a palotába, s Erzsébet királyné különösen szeretett a kert fái között időzni. A terület rendezésére már egy 1871-ben indított tervpályázaton kísérletet tettek, de végleges megoldást a kert és az alatta, a hegy lábánál elterülő sáv rendezésére csak Ybl Miklós 1873-1874-ben készült tervei jelentettek, melynek eredményeként 1875-1882 között létrejött a Várkert-bazár máig álló együttese. Ennek első feltételeként kisajátították, majd lebontották a kérdéses sávban állt korábbi épületeket.

Az Ybl által épített több mint 350 m hosszú együttes érdekes keverékét képezi a különböző funkcióknak és épületrészeknek. A kora eklektikus stílusú kompozíció középső részében szimmetrikusan kettőzött, szerpentinszerűen kialakított díszlépcső-rendszer helyezkedik el, két oldalán egy-egy magas pavilonnal. A pavilonoknak a lépcsőkkel átellenes oldalán egy-egy tíztengelyes árkádsor áll, melyek külső széleit lakóházak zárják le, az északi oldalon egy, a délin kettő. A lépcsőrendszer szimmetria tengelyében egy emeletes gloriett-épület helyezkedik el.