A középkori és török kori palota
A palota történetének kezdetéről nem értenek egyet a korszak kutatói. A palota ásatásait 1948-1963 között vezető Gerevich László véleménye szerint már a Buda alapítását követő időszaktól (valamikor 1244-1255 között) királyi palota állt a Várhegy hosszan elnyúló fennsíkjának déli végén, azaz a mai épületegyüttes helyén. Ez a IV. Béla által emelt királyi lakhely azután áldozatul esett volna a későbbi építkezéseket megelőző bontásoknak, tereprendezéseknek. Maradványai ezért néhány falcsonkra, szemétgödörre korlátozódnának.
Zolnay László szerint (aki egy ideig részt vett a feltárások első szakaszában is, majd az 1970-es évektől 1985-ig vezette az ásatásokat) a 13. század második felétől a 14. század első feléig a királyi palota még a Várhegy északi-északkeleti részén állt. 
Ezt a lakhelyet azonosította az írott forrásokban a 14. század elejétől "Kammerhof"-ként feltűnő vagy "Magna curia regis"-ként emlegetett - és 1381-ig kétségkívül királyi tulajdonban lévő - objektummal. (Gerevich László ezt pusztán királyi pénzverő kamaraháznak határozta meg.) Zolnay László úgy véli, hogy a déli palota kiépülésére csak a 14. század második felében kerülhetett sor, s a Kammerhof eladományozása jelöli a munkák befejezését.
Végül, harmadikként a főváros korai történetét többször feldolgozó Györffy György véleményét kell ismertetnünk, aki szerint az újonnan alapított várhegyi településen még nem is számolhatunk a király, legfeljebb a királyné kúriájával. A királyi udvar ekkor többnyire még a korábbi (Ó)Budán székelt.
A palota építéstörténete szempontjából az első többé-kevésbé jól körülhatárolható objektumot az összeszűkülő fennsík legdélebbi szegletében hozták napvilágra a régészeti feltárások. Formájára nézve egy délről-északra enyhén szélesedő, nagyjából trapéz alakú épülettömb volt, amelynek négy szárnya középen keskeny udvarocskát (az ún. Kisudvar) fogott körül. A zárt tömb délnyugati sarkánál kissé eltérő irányú, négyszögletes alaprajzú, masszív torony szögellt ki. A toronyhoz keletről csatlakozó déli szárnyban lehetett a kápolna, míg az északi szárny közepe táján nyílt a kapu, amelyből az udvarra hosszú, folyosószerű kapualj vezetett. A kutatás ezt az épülettömböt a történeti adatokat félreértve gyakorta "Istvánvárként" szokta emlegetni, holott eredetileg a 15. századtól létező forrásokban csak az "István herceg tornya" vagy "István úr tornya" megjelölés létezett, amely alatt kétségkívül az említett délnyugati tornyot kell értenünk. Az elnevezés nagy valószínűséggel Anjou István hercegtől, Nagy Lajos király öccsétől származik, aki 1347-1353 között tartózkodhatott itt. A hercegi palota fentebb vázolt formájában nagyjából egy átlagos budai polgári telek méretét foglalta el, ami a korban szokásos kiszolgáló létesítményekkel (istállók, csűrök, raktárak, esetleg műhelyek) meglehetősen szűkre szabottnak tűnik a hercegi udvartartás számára. Ezért és más megfontolások alapján úgy véljük, hogy előudvarként a várhoz tartozhatott már ekkor az épülettömbtől északra erősen kiszélesedő fennsík egy jelentős része is. Az udvart sziklaárok (az. ún. I. Szárazárok) választotta el a még északabbra lévő polgári városrésztől.
István herceg halála után Nagy Lajos jelentősebb formátumú királyi palota építését kezdte el, amelynek fő színtere a hercegi palota előbb említett előudvara volt, amely a későbbiekben a palota Belső-, Nagy- vagy Díszudvaraként szerepel a forrásokban. Vitatott ugyan, hogy az udvar keleti vagy nyugati szárnyát tulajdoníthatjuk-e neki. Könnyen lehet azonban, hogy mindkettőt Nagy Lajos kezdte el építeni. A keleti szárnyat északról lezáró kápolnát korábban megkérdőjelezhetetlenül Nagy Lajos-korinak vélték, mára ez azonban kérdésessé vált. A kápolna, pontosabban a belőle máig fennmaradt alkápolna építészeti műformái ezt a datálást ugyan nem zárják ki, de nem is támasztják teljes biztonsággal alá. (Nagy Lajos király egyébként az 1360-1370-es években viszonylag kevesebbet tartózkodott Budán, de ez akár épp az itt folyó építkezésekkel is magyarázható lenne.)
A középkori budai palota igazán nagyformátumú kiépítése Luxemburgi Zsigmond személyének tulajdonítható. Bár Zsigmond sokat volt távol Budától és gyakran az országtól is, jól kitapintható személyes érdeklődéssel figyelte az itt folyó munkákat, amelyek a palota európai léptékű királyi központtá fejlesztését célozták. Megrendelte több, a budai palota új kialakításához mintaként szóba jöhető épület - pl. az avignoni pápai palota - rajzát. Külföldi útjain többször különböző mestereket szerződtetett a budai palota építéséhez. A több fázisban zajló munkák súlypontja az 1410-1420-as évekre esett. Mindeközben 1405 után Visegrádról Budára költöztették a királyi hivatalokat, s ez nagy lépés volt a budai palota állandó királyi központtá válása felé
Az első időszakban valószínűleg még csak az Anjou-palota keretei közötti építkezésekről volt szó: ekkor emelhettek az Istvánvár déli oldalán (és részben annak déli szárnya helyén) egy új többszintes palotát, amely azonban már leszorult a fennsíkról, s már a lejtőn állt. A délkeleti palotaszárny helyreállított földszinti terme (Déli nagy csarnok vagy Gótikus terem) ma a középkori palota egykori reprezentatív világi tereinek egyetlen fennmaradt példája, egyben kiállítótér. Alatta az épület hatalmas, dongaboltozatos pincéje ugyancsak helyreállítva látható a kiállítás részeként.
Szintén a lejtőre épült, és hasonló térszerkezetű - bár kevésbé igényes kivitelű - palotaszárny került az Istvánvár nyugati oldalára is, amelynek csak három dongaboltozatos pincetere maradt fenn. A két újonnan emelt palotaszárny teljesen körülfogta a korábbi épületből egykor kiszögellő István-tornyot.
Vélhetőleg ugyanekkor épült az a két torony, amely az Anjou-palotaegyüttes ellentétes oldalát, északkeleti és északnyugati sarkát biztosította. Az északkeleti kisebb torony utóbb kaputorony szerepet töltött be (Északkeleti kaputorony), s a modern palota teraszából kiszögellő maradványai ma is jól láthatók a keleti szerpentinút felől.
Az északnyugati sarkon álló torony jóval tekintélyesebb méretű volt. Az igen vastag külső falakkal határolt építmény maradványait csak részlegesen lehetett feltárni. Alaprajza ma már csak vöröses sávok formájában látható a modern palota Oroszlános udvarának kőburkolatában. Mivel építése valamely okból nem lett befejezve, már a középkori források Csonkatoronyként emlegették.
A következő fázisban a palota területe már jelentős mértékben kibővült. Az új palotaszárnyak elhelyezését célzó bővítés észak felé történt a hegy fennsíkján, ahol új, a két korábbinál nagyobb udvart képeztek ki (Zsigmond udvara vagy Második udvar). Mindez együtt járt a korábban vélhetőleg egészen idáig terjedő városrész felszámolásával. Az új udvart ismét újabb, az egész fennsíkot keresztülvágó, hatalmas árok (II. Szárazárok) választotta el a várostól. Sajnos a régészeti kutatások ehelyütt csak kisebb területeket érinthettek, mint délebbre, s ezért az itteni palotaszárnyak alaprajza csak részlegesen ismert. Elhelyezkedésükről és hozzávetőleges formájukról azonban képet alkothatunk a Budáról készült két legkorábbi metszet segítségével.
Ezek alapján a keleti oldalon két rövidebb, észak-déli tengelyű szárny állt, míg az udvar északi oldalán egy hosszabb harmadik, kelet-nyugati tájolású. A keleti oldal délebbi szárnyának helye a viszonylag jobban kutatott területrészek közé tartozik. Az itt feltárt pincemaradványok részben helyreállítva ma is láthatók (Keleti szárny pincesora). Ez az építmény meglehetősen egyszerű külsejű, legalábbis a Budáról készült első, 1470 körüli Schedel-féle metszet tanúsága szerint. Az itt szereplő jellegzetes, kürtős kiképzésű tetőzete alapján konyha funkciója is meghatározható.
A tőle északabbra elhelyezkedő, hasonló tájolású épület formájáról már csak az említett metszet alapján alkothatunk képet, helyén ásatások ugyanis mindeddig nem folytak. Külső jegyei alapján "igazi", lakó, illetve reprezentációs célt szolgáló palotaszárnynak kell tartanunk, Zsigmond-kori keltezése azonban kérdéses, egyesek szerint akár Mátyás-kori is lehet.
A harmadik, az előző kettőre megközelítőleg merőlegesen álló palotaszárny lehetett az egész korszak leghatalmasabb építménye. A forrásokban "Zsigmond palotája"-ként szereplő szárnyban volt az a díszterem, amelynek roppant méreteit - 100 x 25 lépés, azaz cca. 70/75 x 18/20 m - egy későbbi esemény, Mátyás esküvője kapcsán említik. Bár a feltárások napvilágra hozták az épület keleti részének zárófalát és egy pincefolyosóját, - további kutatások híján - körvonalai teljes egészében nem ismertek.
Az udvar - és vele együtt a palota - főbejárata az északi oldal közepe táján nyílt, s híd vezetett hozzá a II. Szárazárkon keresztül. (A városból délre vezető két utca éppen itt futott össze egy úttá.) Utóbb azonban a főkaput a hozzá tartozó híddal együtt a szárazárok nyugati végéhez helyezték át, amit a magunk részéről mással, mint a Zsigmond-palota megépülésével (azaz az eredeti főútvonal elzárásával) alig tudunk magyarázni.
A Zsigmond által emelt palotaszárnyak kapcsán említenünk kell még egy épületet, amely a királyi palota területén kívül, északabbra, a polgári városrészben emelkedett, de - az újabb kutatások szerint - királyi tulajdonban állhatott, és azonos lehet a forrásokban többször emlegetett "Frisspalotá"-val.
A Zsigmond-kori építkezések kapcsán szólunk a Zolnay László 1974-es ásatásai során előkerült budai gótikus szoborleletről. A középkori palota - egészében már Zsigmond után kialakított - Északi előudvarán folytatott feltárások során több száz szobortöredék került napvilágra. A nagyszámú töredék restaurálásával mintegy 60 figura azonosítása vált lehetővé, amelyek egykor nagy valószínűséggel valamelyik palotaépületet, illetve a kápolnát díszíthették.
A Zsigmond-kor építkezései azonban nemcsak a palota új szárnyakkal való megnagyobbítását szolgálták, hanem az erődítések fejlesztését, bővítését is. Míg az Anjou-kor várfalai még - jelen ismereteink szerint - csak a fennsík peremét szegélyezték, az új, több lépcsőben kiépült védművek nyugati, déli és keleti irányban már mélyen lenyúltak a lejtőkre is. Az egymással párhuzamosan futó, de eltérő szinteken emelt várfalak a közéjük iktatott, kisebb-nagyobb udvarokkal és udvarszerű falközökkel, ún. falszorosokkal a védelem mélységében jól tagolt rendszert eredményeztek. Ekkor épült a ma is látható Keleti és Nyugati falszoros, illetve a Déli védmű első formája. Érdekes, hogy a kor szokásától eltérően az új, külső várfalakat szinte alig tagolták védőtornyok. A Nyugati falszoros délnyugati szegletében, tehát kulcsponton áll a kör alaprajzú, belül tömör Buzogánytorony, amely helyreállítva ma is látható. Hasonlóan tömör szerkezetű, de négyszögletes alaprajzú tornyocskák álltak a Keleti falszoros délkeleti és északkeleti sarkán. Csak a délre háromszög formában lenyúló védmű déli csúcsában találunk masszívabb tornyot, ez azonban kaputorony volt.
A Zsigmond halálát követő mintegy két évtizedből - Albert, I. Ulászló, illetve V. László korából - különösebb építőtevékenységet nem tudunk kimutatni. A palota építkezéseinek újabb virágkora kétség kívül Hunyadi Mátyás uralkodásának időszakára esik. Úgy tűnik, hogy Mátyás tevékenysége elsősorban a korábbi épületek átépítésére, modernizálására irányult. Jóllehet építkezései során még a gótikus stílus formái is éltek, de igazi jelentősége a reneszánsz stílus itteni kibontakozásának volt.
Az e stílusban fogant felújítás szinte az épületegyüttes egészére kiterjedt, de az egykori leírások szerint különösen jelentős lehetett a Belső udvart körülvevő, Anjou eredetű palotaszárnyaknál, illetve a kápolnánál. 
A kutatók többségének véleménye szerint az udvar épületei ekkor nyertek befelé egységes architektúrát, amennyiben a belső homlokzatok elé mindhárom oldalon (kelet, dél és nyugat) egybefüggő, kétszintes, árkádíves-ballusztrádos loggia került. Az átépítés azonban magukat a palotaszárnyakat is érintette, bár elsősorban enteriőrjeik - a mennyezetek, padlók, nyíláskeretek - reneszánsz kialakítása tekintetében. Elképzelhető azonban, hogy a nyugati szárny - ahol valószínűleg a tróntermet kereshetjük - csak ekkor kapott második emeletet. A keleti szárnyban, a kápolna mellett kapott helyet Mátyás híres Corvina-könyvtára, amely két teremből állt. Jelentős átalakításon mehetett át a kápolna, olyannyira, hogy Bonfini egyenesen Mátyásnak tulajdonította annak építését. Az itteni munkák talán Alamizsnás Szent János ereklyéinek 1489-es megszerzésével állhattak kapcsolatban, ami után a kápolnát gyakorta ezzel a titulussal emlegetik. A Belső udvar reneszánsz arculatát erősítette a Mátyás által annak közepén emeltetett Pallas-kút, amelynek márvány medencéjében bronz szobor állt.
Nagyobb léptékű építkezést feltételezhetünk továbbá a Zsigmond-udvar északkeleti épületénél. Utóbbi esetében az is felmerült, hogy azt esetleg alapjaitól, vagy legalábbis a korábbi részek erős visszabontása után szinte teljes egészében Mátyás építtette volna. Ásatások hiányában ez a kérdés még nem válaszolható meg egyértelműen. A forrásokból mindenesetre az is kitűnik, hogy ezt a művét az uralkodó már nem fejezte be.
A fennmaradt építmények közül mindössze egyetlen objektumot - a Cisterna Regiát - szokták teljes egészében Mátyásnak tulajdonítani. A hatalmas, pincetérszerű víztároló az Istvánvár nyugati szárnyától nyugatra lévő szűk udvarban épült (ma helyreállítva kiállítótér). Teraszként kialakított tetején egykor függőkertek voltak.
Mátyás király budai reneszánsz építkezéseinek a helyszínen túlmutató jelentőségét az adja, hogy az Alpoktól északra elsők között itt jelent meg ez az új, Itáliából származó stílus, annak eredeti, tiszta formájában, ráadásul mindjárt nagy léptékben. Mindebben alapvető szerepe volt annak, hogy Mátyás második felesége a Nápolyból származó Aragóniai Beatrix hercegnő lett (1476), s vele, illetve nyomában számos itáliai művész és mesterember érkezett a magyar királyi udvarba. Az építkezések zöme az 1470-es évek végén és az 1480-as években zajlott.
Az itteni reneszánsz építkezéseknek egyetlen eleme sem maradt meg eredeti helyén, az ásatási leletek között előkerült jelentős számú korabeli építészeti faragvány viszont nagyszabású és átfogó építő tevékenységre utal.
A palota épületeit érintő munkák mellett meg kell emlékeznünk a várfalakról és a kertekről. Az előbbiek esetében a források alapján nem is annyira új erődítések építésére kell gondolnunk, hanem a régiek "felöltöztetésére", a falakat koronázó faszerkezetű védőfolyosók, a gyilokjárók készítésére, amelyek viszont a palota egészének látványát festőivé tették. Mindez jól kivehető a Budáról ismert első, Schedel-féle látképről, amelynek eredeti rajza 1470 körül készült.
Jóllehet a királyi palotához kapcsolódó kertekkel Zsigmond, sőt valószínűleg Nagy Lajos korától számolhatunk, igazán nagyszabású kialakításukra - már csak a reneszánsz kertkultúra térnyerése folytán is - Mátyás korában kell gondolnunk. A palotaegyüttestől nyugatra elhelyezkedő völgyben lévő kertekről a források külön is említést tesznek. Bár korabeli hiteles képüket nem ismerjük, de következtethetünk rá az 1541-es német ostromot bemutató Erhard Schön-féle metszet alapján. A metszet két, a palota védőműveitől a völgy alján futó patakig lenyúló, hatalmas kertet ábrázol. A két kertrészt külön-külön magas falak vették körül. A kertek helyén a 2000 nyarán folytatott ásatások során kisebb épületek maradványai tűntek elő, melyeken - a palota környékén eleddig egyedülálló módon - eredeti reneszánsz faragványok őrződtek meg.
A reneszánsz építkezések nem zárultak le Mátyás halálával. Bár az írott források inkább csak áttételesen szólnak a Jagelló II. Ulászló alatt végzett munkákról, az ásatásokból származó faragott kőanyag ismételten segítségünkre van. Több címeres és monogramos faragvány és hozzájuk kapcsolódó egyéb elemek egyértelműen igazolják a korabeli építőtevékenységet. Ezek kvalitása semmivel sem rosszabb, mint a Mátyás-koriaké. Valószínű, hogy a palotaegyüttes összképe II. Lajos korában alapvetően már nem változott.
Mindez igaz a Mohácsot, illetve II. Lajos halálát követő mintegy másfél évtizedes zűrzavaros időszakra is. Buda rövid török megszállása után a város és benne a palota háromszor cserélt gazdát, és három ostromot is elszenvedett a két ellenkirály, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd közötti hatalmi harcban. Jelentősebb építkezésekre csak az 1530-1541 közötti években kerülhetett sor, ezek azonban már nem az épületegyüttes szépítését szolgálták, hanem a védművek modernizálását, bővítését.
A palota és az azt övező erődítések középkor végi állapotát híven tükrözi a már említett, 1541-es Schön-féle, nyugatról készült metszet. Ezen jól kivehető, hogy ekkorra a palotaegyüttes területe észak felé jócskán kibővült. Az itt létrehozott újabb hatalmas udvar - a Külső udvar vagy Északi előudvar - valószínűleg több fázisban lett kialakítva. A II. Szárazárok északi előterében lévő polgári épületek egy részét talán már Zsigmond korában elbontották. A Mátyás-kori Schedel-metszeten a Zsigmond-palota előterében már kifejezetten teresedés érzékelhető, amelynek északi részén azonban még szórványosan házak állnak. A palota előtti üres térség udvarrá formálásának utolsó lépéseként - valószínűleg az 1530-as években - annak északi oldalán hatalmas falat (Északi zárófal) húztak, amely azután a palota területét egészen a 19. század közepéig elválasztotta a polgári várostól. A falba középtájt belefoglaltak egy korábbi polgári házat, valamint a fentebb említett, Frisspalotaként azonosított épületet, mely ezután kaputorony szerepet töltött be.
Az erődítések fejlesztésének másik fontos eleme a palotaegyüttes déli végére került. A déli lankás részen lenyúló, háromszögletű Zsigmond-kori védőművet és kaputornyot a kor követelményeinek megfelelő, hatalmas kerek bástyával (Rondella) váltották fel. Ez a korábbinál jóval laposabb építmény vastag falaival és a benne lévő földtöltéssel egyrészt jobban ellenállhatott a Gellérthegy oldalából jövő tüzérségi tűznek, másrészt a területén felállított ágyúkkal viszonozni is tudta azt.
A déli erődítések kapcsán meg kell említeni az egykor a Keleti falszoros délkeleti sarkán állott másik kerek bástyát, a Vízirondellát is, amelynek kora azonban - ásatás híján - még vitatott. Építését egyesek Szapolyai Jánossal, mások Mátyással hozzák összefüggésbe. Mivel a Schön-metszeten nem azonosítható, hiteles képét pedig csak török kori látképekről ismerjük, elképzehető, hogy inkább török építmény.
Buda 1541-ben kezdődött, 145 évig tartó uralma alatt a királyi palota teljesen elvesztette korábbi szerepét, és ezzel együtt fényét. A laktanyának, raktárnak és börtönnek használt épületegyüttesen legfeljebb karbantartásokat végeztek, és a védműveket erősítették. Mint láttuk, feltételesen ekkorra keltezhető a Vízirondella. Újabban török korinak látszik a korábban középkorinak vélt Karakas pasa tornya is, mely a Nyugati falszoros északnyugati sarkán áll. A törökök a Nyugati falszoros délebbi - ekkor Jeni mahallé-nak (Új városrésznek) nevezett - részében még egy dzsámit is építettek, amelyet a korabeli látképek és helyszínrajzok alapján ismerünk.
A török kor végéig a palota építészeti együttese erősen sérült, elsősorban az ostromok és lőporrobbanások következtében. A legnagyobb pusztulás Zsigmond udvarát érte, melynek helyén hatalmas üres, romokkal teleszórt térséget mutatnak a látképek. Az itt állt pompás palotaszárnyak mindegyike szinte eltűnt egy lőporrobbanás következtében, s csupán a keleti oldal délebbi szárnyból őrződtek meg helyreállításra érdemes pincemaradványok. Hasonlóan a föld színéig elpusztult a palota déli végén állott - ugyancsak Zsigmond-kori, de az előbbieknél jóval kisebb - délnyugati palotaszárny, valamint az Istvánvár mögötte lévő nyugati szárnya. Teljes magasságában ledőlt az István-torony délnyugati fala, és megsemmisült a Buzogánytorony felső része. Végül igen erősen sérült a Rondella déli oldala is. Viszonylag épen maradt meg a Belső udvar keleti szárnya a kápolnával és különösen a nyugati szárny az északabbra lévő Csonkatoronnyal.