Az 1684-es ostrom
Buda visszavívására indítandó hadjáratra csak a törökök Bécs alatti veresége (1683), illetve a Szent Liga létrejötte után lehetett gondolni. A korábbi kudarcokból tanulva a hadjáratra most jóval korábban került sor. A Lotharingiai Károly által vezetett császári hadak így - miután Vácnál vereséget mértek a török hadakra - már július elején elfoglalták a törökök által kiürített Pestet, majd július 12-én Óbudánál újabb győzelmet aratva, július 15-én elértek Buda falaihoz.
A több mint harmincezres ostromló sereg - mely július 18-án kiegészült nyolcezer magyarral - már megfelelő, ha nem is túlnyomó arányt képviselt a tíz-tizenkétezres létszámú védelemmel szemben. A felvonultatott tüzérségi eszközök száma azonban már korántsem volt elegendő. A kezdet azonban ezúttal is bíztató volt: július 19-én kemény, de az ellenfélnek nagy veszteséget okozó küzdelem után sikerült elfoglalni a külvárost, majd július 22-én Érdnél újabb csapást mértek a török tábori hadakra. Ezután már hozzá lehetett fogni a város és a vár rendszeres ostromához, ami mindenekelőtt egy kettős sáncrendszer kiépítését jelentette. 
Egy belső, szűkebb sáncolat (contravallacio) közvetlenül a vár ostromát szolgálta, míg egy jóval nagyobb területet körülölelő, külső védelmi vonal (circumvallacio) a várható felmentő seregek ellen készült. A támadás fő irányait úgy jelölték ki, hogy azokhoz a környező dombokon, illetve hegyeken felállított tüzérség a legmegfelelőbb támogatást tudja nyújtani. A Gellérthegyről a palota déli védműveit, különösen a Rondellát és a Buzogánytorony környékét lőtték, a Naphegyről a palota északi zárófalától a Fehérvári rondelláig (Kászim pasa kuleszi) terjedő falszakaszt, míg északabbra, a Kis-Svábhegy és a Rózsadomb felől az Esztergomi rondella (Toprak kuleszi) környékét. Ezeken a részeken a tüzérségi előkészítéssel párhuzamosan a belső sáncolattól indított futóárkokkal közelítették meg lépésről-lépésre a várfalakat, hogy közel érve aláaknázzák azokat, majd gyalogsági
támadást intézhessenek. A fentiek mellett még északkeletről, a Duna-part irányából is támadtak. A folyamatos ágyúzás, az ismétlődő aknakísérletek és gyalogsági támadások ellenére azonban a Kara ("Fekete") Mehmed és Sejtán ("Sátán") Ibrahim által vezetett védősereg igen szívósan védekezett, sőt több kisebb-nagyobb kitörést is végrehajtott egyre nagyobb veszteséget okozva a támadóknak. A gyengülő félben lévő ostromlók szeptember 9-én Miksa Emmánuel bajor választófejedelem vezetése alatt jelentős erősítéshez jutottak, ám a török tábori seregek szeptember 22-én több ponton megtámadták az ostromlók külső védelmi vonalát. Szeptember 25-én a védők is nagyobb kitörést intéztek a belső védővonal ellen. A császári csapatok október 4-én Miksa vezetésével még egy döntő rohamot kíséreltek meg a falak ellen, de ennek kudarca után már csak az ostromzárat voltak képesek fenntartani ideig-óráig. Minekután folyamatosan két tűz között őrlődtek, október végén a visszavonulás mellett határoztak, és táborukat október 1-3. között le is bontották, majd nagyszámú sebesültjüket hátrahagyva távoztak.
