A török kori Buda
A magyar főváros elvesztésébe Ferdinánd nem tudott belenyugodni, s visszafoglalására már 1542 nyarán tekintélyes sereget indított Joachim brandenburgi herceg főparancsnoksága alatt, amelyhez magyar egységek is csatlakoztak Perényi Péter és Zrínyi Miklós vezetésével. Az egyesült csapatok azonban 1542. szeptember végén csak Pest ostromáig jutottak el, s október elején onnan is eredmény nélkül fordultak vissza. Ettől kezdve ötvenhat évig nem is került sor újabb ostromra - Budán megindulhatott a "békés fejlődés", a betagolódás a török katonai- és hivatali rendszerbe.
Budán a magyar királynői udvar távozása és a polgárság egy részének menekülése után is maradt magyar és más nemzetiségű keresztény lakosság, akik bizonyos önkormányzattal ugyan rendelkeztek, azonban alá voltak rendelve a török, mohamedán városi-állami igazgatásnak.
Az önkormányzati elemek jobbára vallási és kevéssé etnikai csoportok alapján épültek ki. Igaz, az olaszoknak például kezdetben még külön prefektusuk volt.) A helyben maradt magyarok főbírájának a szultán Werbőczy Istvánt, a korábbi kancellárt nevezte ki, ő azonban még 1541 októberében meghalt. (Állítólag a budai pasa mérgeztette meg.) A török uralom első évében ugyanaz maradt a budai városi bíró, aki a foglalás előtt volt, és az esküdtek is a korábbi elitből kerültek ki. A későbbi budai bírák között már renegátokat is találunk, akik szolgálatukért szpáhi rangot kaptak. Az első ismert, 1547-es török adóösszeírás szerint ekkor a városban még 238 nyugati keresztény (az ő szemükben hitetlen, azaz kjáfir, más kiejtéssel gyaur) család élt! A keresztények egy ideig vallásukat is "korlátozás nélkül" gyakorolhatták, mert meghagyták nekik a város északi részében álló egykori magyar plébániát, a Mária-Magdolna-templomot, a későbbi Helyőrségi templom ősét. A templomot a katolikus és a protestáns felekezet egyaránt használta. Később, valószínűleg 1596-ban azonban ezt a templomot is elvették, és dzsámivá alakították. Az évek során a keresztény lakosság létszáma egyre csökkent, mert tiltották a városba való beköltözésüket.
Jelentős kolóniát alkottak Budán a zsidók, 1547-ben például 75 családot írtak közülük össze. Egy részük visszatelepült, más részük újonnan beköltöző volt. Számuk később ingadozott, a századfordulón csökkent, de a török kor végére ismét emelkedett. Ők is külön bíróval rendelkeztek.
A budai társadalom harmadik nagy, saját vezetővel bíró csoportját a "koptok" (kiptile) alkották, akik nagyrészt görögkeleti vallásúak voltak. 1547-ben 60 családot számláltak. Jó részük még valószínűleg a hódoltság előtt érkezett ide. Számuk az idők során egyre növekedett, mert a várvédő katonaságban és a hivatalnokok között nagy számban voltak balkáni szláv elemek, s vallásuk a törökök számára tolerálhatóbb, mondhatni "bevett" volt. A források több templomukat is említik, ezek helyét azonban eddig még nem lehetett azonosítani.
A hódoltság kori Budán a negyedik, de jelentőségében domináns vallási-társadalmi csoportot a mohamedánok alkották, akik alatt nemcsak törököket, hanem minden más, mohamedán vagy mohamedánnak áttért nációt, például balkáni szlávokat kell értenünk. Ők kezdetben a várőrségnek és a hivatalnokoknak csak egy részét jelentették, később számuk a hozzájuk csatlakozó családtagokkal jelentősen bővült. Súlyukat mutatja, hogy a budai várban végül az összes korábbi keresztény templomot elfoglalták, és - szinte kivétel nélkül - saját szentélyükké alakították. Mindezek mellé a palota egyik udvarában még egy újat is építettek.
A hódoltság kori Buda városszerkezeti felépítése, utcahálózata, térrendszere fő vonalaiban nem vagy csak alig változott. A volt királyi palotát a törökök ics kala (belső vár) vagy hiszárpecse (fellegvár) néven emlegették, míg a város (Várnegyed) elnevezése orta hiszár (középső vár) volt. Az egyes területi egységeket ezeken belül azonban nem annyira utcák és terek szerint különböztették meg (bár ezt is használták), hanem bizonyos háztömbök, házcsoportok, kisebb városrészek - mahallék - szerint, amelyek rendszerint bizonyos objektumok, például dzsámik köré rendeződtek.
Az átalakulás a város külső képében, az épületeken, illetve épületekben mutatkozott meg elsősorban. Mindenekelőtt a templomoknál: berendezésüket, díszeiket kiszórták, illetve elrabolták, belőlük dzsámikat alakítottak ki. 
Legelsőként a Nagyboldogasszony-templomot használták fel ilyen célra: "a törökök főmecsetté alakították át; az oltárt, a sírköveket kirámolták, sokmindent befalaztak" - írja 1555-ös látogatása alkalmával Hans Dernschwam utazó. (Dernschwam még a hódoltság előtt huzamosabb ideig Budán élt, így összehasonlítási alapja volt az új viszonyok tekintetében!) Az új dzsámit a törökök Büjük (Nagy) vagy Szultán Szulejmán dzsáminak nevezték. (Később, mint legkorábbit, Eszki - Régi - dzsámiként is emlegették.) A királyi palota Szűz Mária, másként Alamizsnás Szent János kápolnájából lett a Szeraj (palota) vagy Enderun (Belső) dzsámi. A palota előterében álló két templom hasonló sorsra jutott: a Szent Zsigmond prépostsági templomból lett a Kücsük (Kis) dzsámi, míg a ferencesek Szent János templomából a Pasa dzsámi. Az egykori Szent György (a mai Dísz) téren állt ugyanilyen nevű kápolnát ekkor Orta (Középső) dzsáminak nevezték. Dernschwam erről is szemléletesen ír: "Másik mecsetjük a Szent György-templom, melyet teljesen körbeépítettek. A kutyahitűek a magasra ívelő ablakokat félig befalazták és azokhoz építették kofabódéikat és viskóikat." A domonkosok Szent Miklós templomát előbb fegyvertárként, majd Hüszrev pasa dzsámiként használták. Utoljára, valamikor 1596-ban alakították mohamedán szentéllyé a Mária Magdolna-templomot, amelyet a mezőkeresztesi csatában (1596. október 26-28.) aratott diadaluk emlékére Fetih vagy Fethijje (Győzelem) dzsáminak neveztek el. Ahol a templomok előtti torony alkalmas volt, felhasználták minaretnek, ahol nem - például az egykori ferences templom tornya nem a homlokzatnál állt -, ott újat építettek. Jelen ismeretünk szerint viszont teljesen új építésű volt az egykori királyi palota - ekkor Jeni mahallénak (Új városrész) nevezett - nyugati falszorosában állott Murad pasa dzsámi.
A magyar királyi palotában a dzsámik kialakításán túl egyéb, alapvető funkcionális változás is történt. Úgy tűnik, hogy falai között csak a Szulejmán szultán által kinevezett első budai pasa rezideált. Utódai kezdetben valahol lent a külvárosban laktak, majd a 16. század végén költöztek fel újra. Ekkor már nem a királyi palotába, hanem a városba, a volt ferences templomtól (a mai Várszínháztól) északra eső területre. A palota korábbi szerepét teljesen elvesztette. Területe, épületei ezután laktanyaként, fegyver- és raktárként, illetve börtönként voltak használatban, élén a dizdár (várfelügyelő) állt. A pasa olykor tanácskozásra is igénybe vette, s egyes követségek is meglátogatták.
Különösen szembeötlő volt a változás a lakóházaknál, amire ismét Dernschwamot hívhatjuk tanúként. Hozzá kell tennünk azonban, hogy az általa leírtak valószínűleg inkább csak közvetlenül a hódítást követő évekre tekinthetők érvényesnek, amikor a várost még inkább csak a frissen beköltözöttek, elsősorban családtalan katonák, hivatalnokok lakták. 
"A házak sorban egymás után beomlanak. Építkezéseknek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és a hó elől. A nagy, tágas termeket, szobákat istállószerűen, kőből-agyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincékre nincs szükségük; ezeket szeméttel töltötték meg. Saját házának senki sem ura és gazdája." A műemléki-régészeti kutatások mindenesetre több helyen bizonyították a leírt agyag-kő-faszerkezetű falak egykori létét, ugyanakkor az igényesebb török építkezések, helyreállítások - például jól faragott boltozatok - építésére is van példa. A budai pincék török kori használatáról pedig jó évszázaddal később egy török utazótól, Evlia Cselebitől van adatunk, aki erről így ír: "Minden palota alatt pince van. Ostrom idején az ágyúk elől a föld alá menekülnek." Dernschwam később még egy jellegzetes török kori építészeti megoldást is taglal: "A házak egytől egyig disznóólakká váltak; annyira körülépítették őket, hogy az ember jószerivel rá sem ismer a kapukra és a régi nagy hintóbejárókra. Ugyanis a házak elé - mi több: a házakhoz tapasztva - ereszalját, zsibárusbódét építettek, melyekben a kézművesek török módi szerint a nyílt utcán ülnek és dolgoznak." Akárhogy is nézzük, a középkori város képe az idők során egyre inkább a keleti, még inkább a korábban meghódított balkáni városokra kezdett emlékeztetni.