Buda lakói
A török uralom alól felszabadult Budán polgári lakosság szinte egyáltalán nem maradt, legfeljebb néhány vízivárosi szerb család tért vissza az ostrom után házába és szőlőjéhez. A fogságba esett törökök közül főleg asszonyok, lányok és gyerekek maradtak egy ideig a városban. Ők azonban többnyire katonákhoz mentek férjhez, és csak addig maradtak itt, míg férjüket el nem vezényelték. A város újjáéledéséhez tehát nagyarányú betelepítésre volt szükség. Az Udvari Haditanács véleménye szerint "legjobb lenne a Felsővárost [azaz a Várat] csupa némettel és katolikussal, az alsót [a Vízivárost] pedig magyarokkal és rácokkal vegyesen betelepíteni és lakhatóvá tenni. A telepítést végrehajtó kamara ezek szerint a szempontok szerint igyekezett eljárni, legalábbis az ingatlanhoz és polgárjoghoz jutókkal szemben. 1688-tól rendeletek tiltották a zsidók és protestánsok letelepedését. A szegényebb, nem háztulajdonos lakók között akadtak azért ilyenek is, ám ők - ha tartósan Budán akartak maradni - kénytelenek voltak áttérni a katolikus hitre.
Az új telepesek szinte azonnal megindultak a városba és környékére Magyarországról és külföldről egyaránt. Budát - Pesttel szemben - inkább a tehetősebbek választották lakóhelyüknek. A régi főváros mellett szólt védettsége s az, hogy a kamarai igazgatás székhelye lett. 
A vár újjáépítése munkaalkalmakat kínált a mesterembereknek, híres szőlői pedig viszonylag rövid idő múlva megélhetést ígértek az új telepeseknek. A nevek alapján ítélve, a betelepülők túlnyomó része német volt: az osztrák tartományokból és a német birodalomból éppúgy érkeztek, mint Magyarország nyugati megyéiből. Különösen sokan jöttek Budára és Pestre Bécsből, illetve Alsó-Ausztriából. A felszabadulás első évfordulóján azonban magyarul és németül is elhangzottak az egyházi beszédek, ami arra utal, hogy a közönség egy része magyar lehetett. Igaz, ők valószínűleg nem a Várban laktak; 1714-ben ugyanis - a nevek alapján - a lakosság öthatod része itt német volt, a maradék pedig magyar és szláv. Vallási szempontból is csaknem homogén lehetett a vár lakossága: a katolikus vallást követte.
A 18. századból nincs tudomásunk etnikai jellegű konfliktusokról Budán: a polgárrá válásban vagy a városi tanácsba kerülésnél a nemzetiségre nem voltak tekintettel. A hivatali esküben meg is fogadták a tisztviselők, hogy eljárásukban "a nemzetiségre való tekintet nélkül csak az igazságra és a közjóra" törekszenek. Nem érvényesült viszont hasonló tolerancia a vallás területén: a nem katolikus budaiak nem igen válhattak polgárrá, s nem szólhattak bele a városi közéletbe.
A legszigorúbb elzárkózás a zsidókkal szemben nyilvánult meg. Jelentős török kori közösségük az ostromkor felmorzsolódott, s többé nem is telepedhettek meg a Várban. A kamarai adminisztrációnak, majd a városnak fizetett oltalompénz fejében egy kisebb közösséget megtűrtek ugyan, de ők csak a Vízivárosban élhettek és kereskedhettek, s ingatlant egyáltalán nem szerezhettek. Így is állandóan felettük lebegett a kiűzetés veszélye, ami 1746-ban be is következett. A Budáról kitiltott zsidóság a szomszédos Óbudán, a földesúri hatalom alatt álló mezővárosban összpontosult, s innen folytatta kereskedelmi tevékenységét a vásárok idején. A diszkriminációt II. József számolta fel 1783-ban, de a zsidók továbbra sem tértek vissza a Várba, hanem a kereskedésre előnyösebb Duna-parti részeken telepedtek meg.
A vár lakóinak száma a 18. század első harmadában kétezer körül stagnált (Buda népességszáma ekkor 13-16 ezer fő között mozgott, amivel a legnagyobb magyarországi városnak számított). A 19. században ötezer lakost emlegetnek a források, s ez a szám a későbbiekben sem igen emelkedett, hiszen a falakon belül terjeszkedésre nem volt mód.
Lakóinak foglalkozását tekintve a vár, illetve a Víziváros volt Buda leginkább városias jellegű része. A legnépesebb réteget a 18. században a kézművesek alkották, bár számuk a század folyamán jelentősen csökkent. Viszonylag magas volt a vendéglátással foglalkozók aránya is, ellenben a kereskedők a század folyamán elhagyták a forgalomból kieső városrészt. Igen kevés szőlőmunkást találtak ebben a negyedben az összeírók, pedig egyébként ők alkották a legnépesebb réteget a városban. Jelentősen növekedett viszont az 1780-as évektől kezdve, az országos kormányhatóságok Budára költözése után az itt élő nemesek, tisztviselők és értelmiségiek száma.
Buda lakossága városi polgárokra, városi védelembe vett egyénekre és jog nélküli lakosokra oszlott. A polgárságba való felvételt a városi tanácstól kellett kérelmezni. Ha a tanács úgy ítélte, hogy a kérelmező rendelkezik a megfelelő vagyoni-jövedelmi alapokkal - ingatlantulajdonos vagy céhbeli iparos -, akkor az ún. polgárdíj lefizetése után letehette a polgáresküt. A budai városrészek közül a várban volt a legmagasabb a polgárjoggal rendelkezők aránya. Mivel polgárrá csak katolikusokat fogadtak, a külvárosokban élő, jelentős számú ortodox szerb csak ún. védett polgár lehetett, még ha rendelkezett is vagyonnal. A lakosság többségét a közéleti jogokból teljesen kizárt egyszerű városlakók tették ki.
A 19. század folyamán, Buda és Pest gyors növekedése során alapvetően megváltozott a nemzetiségi összetétel. A század elején Pest lakosságának kétharmada lehetett német, Budán pedig még ennél is magasabb volt az arányuk. Schams Ferenc 1820-as leírása szerint Budán a színházban, a templomokban és a nyilvános mulatságokon "német földön vélné magát az ember". Az első hivatalos nemzetiségi statisztika szerint 1851-ben Budán még mindig a lakosság 69 százaléka vallotta magát német nemzetiségűnek. A várban viszont már kisebbségbe kerültek 42 százalékos arányukkal, elsősorban az itt működött kormányhivatalok magyar tisztviselőinek beköltözése következtében.
A megmaradt budai németség a 19. század végén is erősebben ragaszkodott identitásához, mint a rohamosan magyarosodó Pesten. A budai németek kétharmada - ezen belül a nők túlnyomó része - még a századfordulón is kizárólag ősei nyelvét beszélte, s a kétnyelvű városban ezzel tökéletesen boldogult is. Különleges szerepet töltöttek be a nők a nemzetiség megőrzésében: a budai német nők túlnyomó része egyáltalán nem tanulta meg az államnyelvet. A világváros megmagyarosodása a két világháború között fejeződött be; ekkor már inkább csak a vár idősebb lakói őrizték eredetük tudatát.