A boldog békeidők
A 18. század végétől a 20. század közepéig - leszámítva az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc másfél esztendejét - a Várnegyed a változatlanság, a nyugalom szigetének számított - legalábbis a lázasan fejlődő, gyarapodó, modernizálódó Budapesten. A kereskedelmi és ipari központtá váló Pest egyre rohamosabb tempóban előzte meg a régi fővárost, mind lélekszámban, mind az anyagi és szellemi erők tekintetében. Észrevehette ezt a különbséget az idelátogató idegen már első pillantásra: a folyton változó, modernizálódó Pesttel szemben Buda, mindenekelőtt a vár megtartotta egységes jellegét, barokkos stílusát, ódon hangulatát.
Az 1873-ban egyesített két város közül mindig is Buda számított előkelőbbnek, s kissé régimódi tekintélyét a modern korban is megtartotta. Az 1867-es kiegyezés után a nádor helyett a miniszterelnök, a Helytartótanács helyett a fontosabb minisztériumok rendezkedtek be a magaslaton; itt maradtak a katonai parancsnokságok, itt volt palotája a katolikus egyház magyarországi fejének, a hercegprímásnak. A 18. században beköltözött főúri családokat újabbak követték, akik a szerény polgárházakat palotákká építtették át.
A várat még mindig falak vették körül, amelyek mögé négy kapun lehetett bejutni. A pestiek a Lánchíd felépülte előtt többnyire a déli Új- vagy Ferdinánd-kapun keresztül közelítették meg, mert ez volt a legközelebb a két partot összekötő hajóhídhoz, és ez volt a legkevésbé meredek. Az 1850-es években a Lánchídtól induló Albrecht (ma Hunyadi János) út, illetve a Vízikapu lett a legforgalmasabb. 1874-től egyébként a kapuknak már csak építészeti értékük volt, mivel a vár hivatalosan is megszűnt katonai erődítmény lenni. A már az 1850-es években befalazott Újkapu után a század vége felé sorra le is bontották őket (s csak a turisták kedvéért építették újjá 1936-ban a Bécsi kaput).
A várnak mintegy 5000 főnyi lakossága volt a 19. század elején. Ez a későbbiek során sem igen változott, hiszen a keretek adottak voltak, terjeszkedni nem igen lehetett. Nemcsak társadalmi összetételét, hanem életmódját tekintve is a város legzártabb része volt ez. A falakkal körülvett, nehezen megközelíthető, telente különösen magába zárkózó városrész a maga külön életét élte, nagyrészt önellátásra berendezkedve. Éppen ezért több üzlet megélt benne, és nagyobb piacra volt szüksége, mint később, amikor a modern közlekedési eszközök (Budavári Sikló, majd autóbusz) bekapcsolták a város vérkeringésébe. Különösen erős volt ez az elszigeteltség a Lánchíd megépülte előtt: a hajóhidat télre szétszedték, s a jégzajlás hetekre, olykor hónapokra elvágta a zajosabb és vidámabb Pesttől. Ilyenkor bizony a várat - de egész Budát is - eléggé unalmasnak érezték lakói.
Ha a szertelenül növekvő Pesthez hasonlítva a budai városképet az állandóság jellemezte is, teljes mozdulatlanságról azért nem volt szó. Mint minden korábbi, ez a kor is rajta hagyta építészeti lenyomatát a városrész arcán. A század első felében a klasszicizmus, a század vége felé az eklektika jegyében építettek át régi házakat, vagy emeltek a helyükön újakat. Főleg a századforduló környékén épült házak, illetve az emeletráépítések fenyegettek azzal, hogy a vár léptékéből kieső emelet és párkánymagasságukkal, csupasz tűzfalaikkal és a történeti környezetből kirívó formáikkal elveszik a negyed hangulatát. 
Méreteik miatt különösen sokat elvettek a polgárváros kisvárosias hangulatából a középítkezések (az Országos Levéltár vagy a Pénzügyminisztérium), melyek helyén egyszerre 8-10 régi, értékes házat is lebontottak. Szerencsére ez a folyamat a két világháború közepette nem folytatódott, ekkor inkább a romantikus "túlrestaurálás" veszélyeztette az utcák történeti hitelességét.
A 19. századi restaurálások csak a Mátyás-templomot és környékét érintették. A leromlott állagú templomot Schulek Frigyes a korabeli műemléki elvek szerint, neogótikus stílusban építette át, majd a környezetét is "hozzáhangolta". Az eredményt ugyan a történészek, művészettörténészek és építészek sokat vitatták, ám a templom, az eklektikus Halászbástya és a Szent István-szobor együttese hamar az egész város egyik jelképévé vált, s ma már egyértelműen művészi értékként tartják számon a szakemberek is.
