Katonák és más fegyveresek
Buda a török hódítás után - leszámítva a Rákóczi-szabadságharc korának kisebb portyáit - 1848-ig nem volt kitéve támadásnak. A vár azonban a hosszú békeidőben is megőrizte katonai erődítmény jellegét; ezt csak 1874-ben szüntették meg hivatalosan (például ezért korlátozták a várfalak közelében az építkezést). A tüzérség fejlődésével a magasabb hegyektől övezett vár ugyan elveszítette stratégiai jelentőségét, de a területén elhelyezett intézmények miatt a katonai jelleg erősen érezhető maradt a 19. században is. A Ferdinánd kaszárnya a mai Kapisztrán téren - a Hadtörténeti Múzeum helyén -, a József kaszárnya pedig a mai Táncsics utcában állt. (Utóbbi érdekessége, hogy itt 1848 előtt esetenként politikai foglyokat is őriztek: Kossuth Lajos három évet raboskodott benne.) A katonai létesítmények azonban leginkább a Szent György téren összpontosultak. A volt karmelita kolostorban működött a magyarországi Főhadparancsnokság (Generalkommando), a Dísz térre nézett a főőrség épülete, két kaszárnya állt az 1806-ban épült Sándor-palota helyén; tőle délre pedig - a királyi palota mai északi szárnya helyén - a Fegyvertár (Zeughaus) hatalmas épülete terpeszkedett. A tér nyugati szélén volt a tüzérlaktanya és az ágyútelep, amelynek ágyúit másfél századon át - szerencsére - csak üdvözlő lövésekre használták.
A katonai létesítmények előtt álló őrök, az őrségváltások, a gyakorlatra kivonuló csapatok, ünnepeken, sőt bálokon a katonazenekar közreműködése - a 18-19. században mindez szorosan hozzátartozott a vár képéhez és mindennapjaihoz. A hosszabb ideig itt állomásozó tisztek többnyire a társasági élet szívesen látott résztvevői voltak, s többen közülük nyugdíjasként végleg Budán telepedtek le. Bizonyos tarkaságot kölcsönzött a várnak, hogy a legénység túlnyomórészt - a császári hadsereg általános gyakorlata szerint - a birodalom távoli tartományaiból származott. A cseh, olasz vagy horvát katonák a hadsereg közös nyelvén, németül tudtak kommunikálni a polgárokkal.
Alkalmanként azonban nemcsak katonákat, hanem a polgárokat is lehetett egyenruhában, fegyverrel a kézben látni. Mint az újkori városokban általában, így Budán is a legnagyobb múltú szervezetek közé tartozott a lövészegylet. A polgároknak veszély esetén személyesen is részt kellett venniük a város védelmében, s a céllövészet eredetileg erre készítette fel a férfiakat. A város önvédelmének alapját képező Budai Polgári Lövészegylet 1696-ban, szinte az önkormányzat újjászervezésével egyidejűleg alakult meg. A tanács kötelezte a céheket, hogy egy-egy mestert küldjenek vasárnaponként a lövőházba. Ha nem volt önként jelentkező, akkor ez a kötelesség a legfiatalabb mesterre hárult. Fegyverről és lőszerről a céhnek kellett gondoskodnia. Évente egyszer, ünnepélyes formában, díjazott lövészversenyen mérték össze tudásukat a polgárok.
Míg a 18. század elején még büntetés terhe alatt kellett kötelezni a polgárokat a megjelenésre, száz évvel később a lövészet divatos szórakozássá vált. A lövészegylet tagjának lenni ekkor már társadalmi pozíciót jelentett, s a várban élő arisztokraták is gyakran látogatták a lövöldét. A céllövő versenyek társadalmi eseménynek számítottak. A nagy egyházi ünnepek és az uralkodói látogatások alkalmából a katonaság mellett a lövészek is kivonultak saját zenekarukkal, díszsorfalat álltak az ünnepség helyszínén. Az 1830-as évektől a Lövészegylet rendszeresen rendezett bálokat és lövészestélyeket is. A lövészet védelmi funkciója elhalványult, előbb társasági jellegű tevékenységgé, később tisztán sporttá vált. A szabadságharc bukása utáni kényszerszünetet követően a Budai Polgári Lövészegyesület 1861-től már kifejezetten sportegyesületként éledt újjá, bár társasági jellegét sokáig megőrizte.
Ugyancsak a polgárok védelmi kötelezettségéből eredeztethető egy másik szervezet, a polgárőrség (Bürger-Miliz) létrejötte is. Budán először a Rákóczi-szabadságharc éveiben (1703-1711) szólították fegyverbe és kötelezték őrszolgálatra a polgárokat. A háborús évek elmúltával a polgárőrség elhalt, a városvédő hagyományok ápolása a lövészegyletekre maradt.
Amikor 1789-ben, az utolsó török háború idején a Pest-Budán állomásozó katonaság elvonult a délvidéki harctérre, a lövészegylet tagjaiból újraalakult a polgárőrség. Az "őrhad" számára hamarosan egyenruháról is gondoskodtak. 1790-ben a korona Budára hozatala alkalmával már kilenc egyenruhás század vonult ki az ünnepre. A hosszú francia háborúk éveiben nemcsak parádézott az őrhad, többször valóban ellátta hosszabb-rövidebb ideig a hadszíntérre vonult helyőrség közbiztonsági feladatait. A külön magyar és német századokba szervezett polgárőrség élén egy ezredes - a magisztrátus tekintélyes tagja - állt. A polgárjogért folyamodónak a 19. század elejétől be kellett lépnie az egyik századba, a polgáresküt is a polgárőrség egyenruhájában kellett letennie.
A polgárőrség tevékenysége a napóleoni háborúkat követő békeévekben az évenkénti gyakorlatozásban és az ünnepségeken való parádézásban merült ki. A szervezet 1848 tavaszán szűnt meg létezni, pontosabban egységei felolvadtak a forradalom első fegyveres szervezetében, a nemzetőrségben.
A várban állomásozó rendes katonaság és a polgárok fegyveres testületein kívül hosszabb-rövidebb ideig működtek a várban különleges rendeltetésű fegyveres szervezetek is. Közülük leghosszabb ideig a koronaőrség létezett. Felállítására a legfontosabb állami jelkép, a korona Budára szállítása adott alkalmat 1790-ben, s jelenléte 1944 őszéig - kisebb megszakításokkal - folyamatos volt. Magyar gránátos egyenruhában (medvebőr süvegben, fehér frakkban, világoskék szűk magyar nadrágban) őrizték a legfőbb állami jelképeket a palota kápolnája fölötti "kamrában", majd 1900-tól a korona tárolására kialakított páncélteremben (a mai Széchényi Könyvtár épületében), kísérték az ünnepeken, álltak díszsorfalat tiszteletére, szükség esetén pedig menekítették is.
Mivel a budai palota inkább csak elméletileg volt királyi székhely - hiszen a Bécsben élő uralkodók, különösen a kiegyezés előtt, alig fordultak meg itt - természetesen nem volt szükség testőrségre sem. A budavári reprezentáció céljára csak a 20. század elején, 1904-ben állítottak fel állandó szervezetet, a Magyar Királyi Darabont Testőrséget. A mintegy 60 főből álló testőrség az uralkodó - ekkoriban már gyakoribb - budai tartózkodása idején gondoskodott személyes védelméről, illetve a különleges alkalmak (bálok, fogadások, eskütételek, díszebédek, delegációk fogadása) fényét emelte különlegesen gazdag, a 17. századi magyar nemesi viseletet visszaálmodó egyenruhájában.
A két világháború között, a "király nélküli királyság" idején az államfő, Horthy Miklós rezidenciáján a kormányzói testőrség, hivatalos nevén a Magyar Királyi Testőrség gondoskodott a biztonságról, illetve a hely rangjához méltó reprezentációról. A kormányzót és családját, illetve hivatalait a puskás testőrség őrizte, míg a reprezentálás elsősorban az alabárdos csapat feladata volt. A mindennapos őrségváltási ceremónia ünnepnapokon katonazenekar kíséretében zajlott, és turisztikai látványosságnak számított.
A palota és a kormányzó őrzése a világháború fináléjában, 1944-ben kapott igazi jelentőséget. A megerősített testőrség Magyarország megszállásakor, március 19-én megakadályozta, hogy a német csapatok birtokba vegyék a Várpalotát. Október 15-én pedig, Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után a testőrök kisebb csatát vívtak a palotát megszálló német és nyilas fegyveresekkel.